És becsukódtak az ajtók mögöttünk, egy 60 m2-es szobában állunk kb. 100-an. Hirtelen az egyik sarokra egy éles fény vetül és egy fiatal srác mikrofonnal a kezében egy emelvényre lép.
Köszönt minket és kérdéseket tesz fel, ki látta a filmeket, ki nézte végig mindet tegnap este. Nagyon szépen felépítette a szövegét, mert mire kettőt pislogtunk, az egész terem együtt kiabálta a választ minden kérdésére. Elmondta, hogy milyen szabályok érvényesek a kiállításra és hogy ne nyúlkáljunk semmihez, csak amire írva van, hogy szabad.
Miután végzett a mondandójával, a 8 db TV-re mutatott és elindítottak egy kisfilmet, ami az első könyv megjelenése után, de még a forgatás előtt zajlott. David Heyman, a producer meséli, hogy hogyan kerestek filmalapanyagokat 1997-ben. Ezután a kamera a titkárnőjére váltott, aki elmesélte, hogy hogyan talált rá J.K. Rowling könyvére egy könyvesbolt alsó polcán és vitte be a David Heyman-nek. Egy cetli volt rajta, hogy nagyon tetszett neki és szerinte érdemes elolvasni. A producer egy este alatt elolvasta és imádta a Bölcsek kövét és azonnal tudta, hogy ebből filmet fog forgatni. Érdekes belegondolni, hogy mennyin múlt a mára ikonikussá vált film sorsa.
Amikor vége lett a bejátszásnak, megnyíltak az ajtók, amik egy vetítőterembe vezettek. Rendes mozitermet képzeljetek el – kicsit kevesebb üléssel ugyan, de teljesen olyan volt. A konferanszié szerepét egy fiatal hölgy vette át, aki szintén tökéletesen végezte a feladatát, még tovább fűszerezve a hangulatot és fokozva bennünk az izgalmat. A lámpák elsötétedtek és megjelent a vásznon a Harry-t, Ron-t és Hermione-t alakító színészhármas a Nagyterem bejáratánál, a Nagyterembe vezető ajtó előtt. A következő néhány percben ők beszéltek mindannyiunkhoz a kiállításról, a forgatásról, arról, hogy számukra ez mi mindent jelentett, hogy miként lettek – klisés, de valóban – egy nagy család a forgatás alatt. Közben pedig szép lassan bekúszik a látogató fejébe, hogy ők is csak emberek: azok a vásznon látott színészek, akikkel együtt nőttünk fel, akik éveken át nem Daniel, Rupert és Emma, hanem kizárólagosan Harry, Ron és Hermione voltak számunkra, csupán emberek, akik “csak” a munkájukat végezték az alatt az életüket meghatározó, megalapozó 10-11 év alatt. Ahogy ülsz a teremben és Neked is beszélnek, Hozzád is szólnak, rájössz, milyen hihetetlen itt lenni. Milyen hihetetlen az, hogy egykor ők is itt álltak, 11 évesen; nem is sejtve, hogy életük – és világszerte milliók élete – változik majd meg nekik köszönhetően.
A színészhármas tehát beinvitál a kiállításra, majd egymás után elköszönnek, eltűnnek az immár résnyire kinyitott ajtó mögött. Harry még visszanéz gyorsan és egy utolsó jó tanács után – “vigyázat, most igazán a kulisszák mögé fogunk látni és soha nem fogunk már ugyanúgy tekinteni a kviddicsre” – végleg bezárul mögötte a Nagyterem ajtaja. Időd sincs felocsúdni, letörölni a hitetlen mosolyt az arcodról vagy pislogni sem igazán, a vászon megindul felfele és a vásznon látott zárókép, a Nagyterem ajtaja teljes életnagyságban ott áll előtted. Nem valami replika, nem egy hasonló, hanem AZ az ajtó, amelyet minden egyes Harry Potter film jelenetében használtak valójában.
A Nagyterem, pont olyan, mint amilyennek a filmekben tűnik – magasztos, grandiózus, varázslatos. A padló igazi kő, mivel a filmkészítők tudták, hogy csak igazi kőpadlózat képes elbírni a kb. 400 diák és a stáb súlyát. A mennyezetre elég csak felnézni, máris beugrik a kép, ahogy a gyertyák lebegnek a diákok fölött – valóban egyesével lógatták le a sok gyertyát a felvételek során, így felnézve a Nagyterem teteje itt most egy befejezetlen színpadi díszletnek tűnik.
A terem szélén egy-egy padsor helyezkedik el, mögöttük minden egyes ház egyenruhái sorakoznak fel:
A Nagyterem elején a tanári kar foglal helyet:
Olyan, mintha egy mesében lennél. Mintha ez az egész nem is valódi lenne; bárhova nézel, mindenki mosolyog és le sem veszi az ujját a telefonja fényképező-gombjáról – még akkor is, ha a képek nagyon keveset fognak csak visszaadni a díszletekből. Kimondatlan, mégis egyértelmű, hogy ezt látni kell, lehetetlen elmesélni. Szinte lehetetlen átadni magát az érzést, amit egy Harry Potter rajongónak ez az egész jelenthet. Annyira beleveszünk – ahogy mindenki más is -, hogy csak a hostessek kedves, de határozott hangja zökkent vissza a valóságba: ideje tovább menni a második terembe, hiszen érkezik a következő turnus. Bár idegenek vagytok a többi emberrel, mégis összemosolyogtok, mivel összeköt Benneteket az, hogy akár órákig tudnátok csak itt, ebben az egyetlen teremben üldögélni és remélni, hogy valami varázslat folytán ott terem melletted McGalagony Professzor és a fejedre teszi a Teszlek Süveget.
Hitetlenkedő mosolyok és fejcsóválások közepette újra egymásra nézünk és az utolsók között ugyan, de végül átlépünk a második terembe, magunk mögött hagyva a Nagytermet, amely még csak a kezdete volt mindennek.
VándorSzarvas 