izlandi kalandok (6. rész)

Egy meglehetősen hosszú alkotói szünet után itt az ideje, hogy felvegyük a fonalat és lezárjuk izlandi kalandjaink beszámolóját!

A hétfői napunknál tartottunk, amely az utolsó előtti ott töltött, de az utolsó aktív napunk volt, mivel a keddi nap már a reptérre való utazással telt. Ahogy az egy mozgalmas, élményekkel teli egyhetes nyaralás végén lenni szokott, már kellemesen elfáradtunk, de ez persze egy percre sem akadályozott meg minket, hogy kihozzuk a legtöbbet a napunkból. Három tervünk volt: megnézni a Vík-hez közeli Reynisfjara partszakaszt, a Skógafoss vízesést és az Eyjafjallajökull-t.

Első állomásunk az 1651 méter magas Eyjafjallajökull volt, a 2010 áprilisában kitört híres gleccservulkán (az Eyja jelentése “sziget”, fjalla jelentése “hegy”, jökull pedig “gleccser”, tehát Eyjafjallajökull valami olyasmire fordítható, hogy a “sziget hegyi gleccsere”), amely kitörésekor jelentős fennakadást okozott az európai légiforgalomban. A vulkán lábánál elhelyezkedő farm is jelentős károkat szenvedett, azonban a legnagyobb problémát nem a láva vagy hamu jelentette, ahogy azt elsőre gondolhatnánk, hanem a vulkáni kürtőt befedő jégsapka olvadása miatti árvíz. Az időjárásnak hála magát a vulkánt csak nagyjából láttuk (nagyon ködös időnk volt reggel) és a vulkán lábánál lévő látogatóközpont sem volt nyitva, de így is nagy élmény volt. Érdekesség, hogy az Eyjafjallajökull kitöréseit a múltban szinte mindig követte nagyobb “testvérének”, a Katla vulkánnak a kitörése (amely egyben a vík-i szállásunk névadója).

A vulkántól csupán negyed órányi autóútra található a Skógafoss: a 60 méter magas és 25 méter széles vízesés talán az egyik legszebb, amit az ország területén láttunk.

A legenda szerint egy viking telepes, Þrasi Þórólfsson 900 körül a vízesés mögött rejtette el kincses ládáját, ami hihetetlen gazdagságot rejt. Érthető okokból sokan próbálták megkeresni és eddig a legközelebb három kalandvágyó fiatal jutott még az 1600-as években, akiknek sikerült felkutatni a ládát, de ahogy próbálták kiemelni, az egyik fogantyúja letörött. Ez az ereklye egy ideig a skógar-i templom ajtaját díszítette, jelenleg a Skógar múzeum egyik legfontosabb kiállítási darabja. A legenda szerint a láda pedig mind a mai napig eredeti helyén található, valahol a vízfüggöny mögött.

https://www.skogasafn.is/skogar-museum/artifacts/þrasis-ring/

A vízesés után indultunk is tovább egy újabb partszakasz felfedezésére, azonban figyelmesek lettünk valamire: a főút melletti kis parkolóban meglepően sok autó állt – kellőképpen sok autó ahhoz, hogy valamilyen fontos nevezetesség vagy esemény legyen a közelben. Nem láttunk semmiféle táblát vagy kiírást, így maradt a bevált gyors “megguglizás”. Kiderült, hogy nem véletlen a mozgalmas parkoló – nem messze innen, a Solheimasandur-on található a tisztázatlan körülmények között lezuhant második világháborús amerikai haditengerészeti repülőgéproncs.

A gép az amerikai haditengerészeti jegyzetek szerint 1973. november 24-én zuhant le, azonban a helyi média és szemtanúk szerint valójában november 21-én. A kényszerleszállást mind az öten túlélték, a szerencsétlenség oka pedig a mai napig tisztázatlan – lehetséges változatok között szerepel, hogy a gép meghibásodott, az üzemanyag kifogyott, viharba került, emberi mulasztás történt – esetleg mindez egyszerre. A gép egy Douglas Dakota volt és az amerikai haditengerészet keflavik-i bázisán állomásozott. (https://icelandmag.is/article/all-you-need-know-about-solheimasandur-plane-wreck) Miután a haditengerészet leszerelt minden használható alkatrészt és kimentett minden megmaradt rakományt a gépből, a roncsot magára hagyták a fekete homokban a semmi közepén, akkor még nem is sejtve, hogy évente turisták ezrei látogatják majd mind a mai napig.

A roncshoz vezető út egy jó 3.5 kilométeres séta, így oda-vissza 7 kilométeres túrával kell számolni. Ez még nem is feltétlenül kihívás, amennyiben viszont a szeszélyes izlandi időjárás nem kegyes az emberhez, nagyon hamar kellemetlen élménnyé válhat a séta. Visszafele el is kapott minket egy heves jégeső, amely a semmiből jött – szerencsére ekkorra már majdnem visszaértünk a parkolóba, de küzdenünk kellett kicsit az elemekkel. A legnehezebb talán, hogy szó szerint a semmi közepén sétál az ember és bár már van egy kijelölt ösvény a roncsig, télen kifejezetten óva intenek mindenkit a gép maradványainak látogatásától, amennyiben nem szervezett túra keretein belül látogatunk ide, mivel a körülmények életveszélyessé tehetik a néhány órás túrát. (2017-ben egy amerikai turista életét is vesztette.)

A roncshoz vezető “út”

Még egy dolog volt a listánkon: a Reynisfjara partszakasz, amely az egyik leghíresebb fekete homokos tengerpart Vík-től nem messze és több film forgatási helyszíneként is szolgált, például a Zsivány Egyes – egy Star Wars Történet című filmből ismert Eadu bolygón játszódó jeleneteket ezen a partszakaszon vették fel.

Csak hogy érzékeltetni tudjuk a méreteket

A partszakasz gyönyörű, azonban az egyik legveszélyesebb helyek közé tartozik Izlandon az úgynevezett lopakodó hullámoknak köszönhetően. Nevükhöz híven ezek kiszámíthatatlan, előre nem látható, az átlagosnál sokkal nagyobb intenzitású hullámok. Több erre figyelmeztető tábla is van a parkolóban, nagyon sokan azonban nem veszik ezeket komolyan. Az elmúlt tíz évben négy halálos eset történt – a legutóbbi két nappal azután, hogy elhagytuk Izlandot, egy fiatal kínai turista vesztette életét, miután a tengerbe rántotta a lopakodó hullám ereje. A partszakasz egyébként lenyűgöző, akármeddig el tudtunk volna sétálgatni a fenti látvánnyal a lávaköves tengerparton.

És ezzel el is telt a hétfői napunk – egy kiadós vacsora után elbúcsúztattuk az utolsó teljes napunkat Izlandon:

Kedden egy kiadós reggeli, kb. 220km vezetés (Vík – Keflavík) és egy gyors reptéri ebéd után egy kora délutáni géppel tértünk vissza a valóságba – legalábbis fizikailag, fejben még sokáig az emlékeket éltük újra. Micsoda egy kirándulás volt – micsoda egy év volt!

A 2021-es év ismét sok kalandot hozott: jártunk Izlandon, felfedeztük Skócia egy újabb részét, sétáltunk tengerpartokon, Timi munkát váltott, Ákost előléptették, (miközben itthon pedig a világ legjobb pizza-szakácsává és baristájává vált), másztunk hegyet, sétáltattunk alpakkát, építettünk hóembert, napoztunk, nevettünk, sírtunk, terveztünk, viselkedtünk gyerekként és felnőttként – alig várjuk, vajon milyen kalandokat hoz a következő év. Találkozunk 2022-ben!

Hozzászólás