A Stonehenge izgalmai után tehát nem maradt más hátra, minthogy felfedezzük magát a települést. Salisbury vitathatatlanul gyönyörű “kis”város (kb. 45.000 lakos), amelyről egyébként a közelmúltban egy volt orosz kém elleni támadás miatt lehetett leginkább hallani.
Miután találtunk egy megfelelő parkolóházat az autónak, elindultunk, hogy minél többet kihozhassunk ebből a fél napból is. A Stonehengen kívül tény, hogy nem sok látnivaló van – ami van, az viszont valóban gyönyörű: ilyen például a katedrális. Nem igazán szeretnénk sok történelmi információt és tényt elmesélni, hiszen ezeket az interneten is könnyen megtalálhatjátok: a hivatalos honlapon, de egyébként magyar Wikipédia oldal is található a városról és a katedrálisról. Az épületegyüttes első látásra is lélegzetelállító, grandiózus, részletes szobrokkal díszített, csodás kerttel övezett. Mi csupán kívülről jártuk körbe, de így is hatalmas élmény volt. Érdekesség, hogy amennyiben be szeretnél menni, nincs egységesen megszabott belépőjegy-ár – a felirat a javasolt (egyébként csekély) összeg mellett arra kéri a látogatókat, hogy fizessenek annyit, amennyit a pénztárcájuk megenged.
A katedrális a főtértől, a szigorú értelemben vett belvárostól, sétálóutcától körülbelül 10 percnyi sétára található. Salisbury belvárosa is rendkívül hangulatos és mivel épp kezdtünk megéhezni, úgy döntöttünk, keresünk egy éttermet, elvégre lassan öt óra is elmúlt. A végső döntés az éttermeket illetően általában Ákos feladata, ugyanis mintha egy hetedik érzék vezetné, “kiszagolja” a jó éttermeket – ezúttal sem okozott csalódást. Egy olasz helyre esett a választás, amely egy megfizethető, ámde az átlagnál igényesebb, hangulatos helynek tűnt. Az étlapon több minden is megragadta a figyelmünket, nem volt egyszerű a döntés, de végül az előételként felszolgált pesztós paradicsomleves és házilag sütött mozzarellás kenyér után elérkezett a főétel: carbonara pizza (Ákos részéről) és gombás szósszal nyakonöntött gnocchi (Timinek). Miután mindketten az “utolsó morzsáig” eltüntettünk mindent, egyetértettünk abban, hogy az egyik legjobb – ha nem a legjobb – vacsoránkon vagyunk túl, amióta az országban vagyunk.
A vacsorát lesétálván tettünk még egy kis kört az Avon folyó mentén.
Még egyszer visszasétáltunk, hogy gyönyörködjünk a monumentális katedrálisban, majd a szűk utcákon visszasétáltunk a parkolóházba, hogy a szállás felé vegyük utunkat, kipihenjük magunkat és egy finom reggeli, valamint tizenegynéhány órás hazaút után visszazökkenjünk a valóságba.
VándorSzarvas 