Tudtuk, hogy lassan a végéhez közeledik a kiállítás. Tudtuk, hogy az utolsó terem következik. Ahogy ott sétálsz, nem is gondolkodsz azon, vajon mit tartogat a látogatók számára a “csattanó”. Nem is baj, hogy nem gondolkodsz rajta – meglehetősen nehéz lenne kitalálni is.
Az utolsó terembe vezető folyosó elején kékes fény dereng. Előttünk és mögöttünk sokan vannak, de amikor befordulunk a terembe, csak mi ketten vagyunk egymás mellett. Egy emeleti galériára érkezünk, derékig érő üvegfallal határolva. Egy pillanatra azt gondoljuk, álmodunk – valami mesés helyre kerültünk, ahol nem létezik más, csak mosoly és valami furcsa belső elégedettség, valami ismeretlen, mégis ismerős megnyugvás: jó helyen vagyunk.
A terem közepén a Roxfort makettje áll. Az igazi, minden részletében tökéletesen kidolgozott és felépített modell, amit a kastély körüli külső felvételekhez használtak. Az ablakok helyenként világítanak, mivel kívülről egyenként vezérelhető több, mint 300 fényforrás van beépítve, hogy az egyes folyosók vagy hálótermek fényeit irányíthassák. A legutolsó torony tetejének a legutolsó kis négyzetcentimétere is gondosan átgondolt és megkreált alkotói munka eredménye. Mivel minden rendező egy kissé másként képzelte el a Roxfortot, mindenki alakított egy picit egy-egy környezeti elemen, a makettet sokszor átdolgozták, fejlesztették az adott rendező elképzeléseinek megfelelően. Ahogy nőtt a Harry Potter filmek világa, úgy lett a kastély is egyre nagyobb.
Mindenki csak tátott szájjal bámulja a kastélyt, ahogy félemeletet süllyedve körbesétál a makett körül és próbálja a lehető legtöbb szögből megörökíteni. Perceket állunk minden megtett centiméter után, egyszerűen nem hisszük el, amit látunk. Alul, a kastély “lábánál” padok vannak, hogy egy kicsit leülhess és meghallgathasd az audioguide-on a rendező érzéseit az utolsó jelenet forgatásakor. Ahogy ott ülsz azokon a padokon, kizárva a külvilágot és csak nézve, ahogy a fények – éjszaka és nappal körforgását imitálva – váltakoznak a teremben, világos sárgából éjkékbe átfordulva, különösen nagy ereje van a rendező minden egyes szavának. Elhiszed és átérzed, amit mond: elhiszed, hogy az utolsó jelenet végén senki nem akarta kimondani, hogy “Ééés, ennyi!”; elhiszed, hogy a könnyek valódiak voltak a stáb tagjainak arcán; átérzed, hogy milyen súlya van annak, hogy a munkával töltött születésnapokat, új barátságok születését, új családtagok érkezését vagy éppen fájó távozásokat együtt élték át a forgatás több, mint 10 éve alatt.
A padokon ülve már látni, hogy van még egy pici terem a kifelé vezető folyosón, a kiállítás utolsó állomásaként:
Elsőre olyan, mintha Ollivander boltjába léptél volna. Aztán észreveszed, hogy mindegyik pálcásdobozon van egy név. Mindenki ott van, aki részt vett a Harry Potter filmek elkészítésében (rendező, színész, mérnök, tervező, sminkes, takarító stb.), a kézzel felcímkézett egyedi, díszes dobozokon örökre megőrizve a több, mint 4000 embernek és a 8 rész varázslatos rész forgatásának emlékét.
Vége. Nagyon boldogok vagyunk, de kicsit keserédes is. Talán azért, mert ez nem csak egy kiállítás volt: az egész forgatást átélhettük. A legelejétől, a legelső lépésektől. Most nem csak a kiállítás végére értünk, hanem a filmek forgatásának végére is.
Egyikünk sem akar kilépni. Az iskolás csoportok szaladgálnak körülöttünk, a gyerekek – a mi nézőpontunkból nézve “az egészből mit sem értve” – fejvesztve rohangásznak, nagyrészt Griffendéles talárjaikban és varázspálcával a kezükben. Nekik nyilván mást jelent ez az egész és ez jól is van így. Talán jó is, hogy nem előbb jutottunk el ide. Bár nem vagyunk a szó szoros értelmében vett rajongók, akiknek aláírás van otthon a színészektől és minden lehetséges Harry Potter tárgyat megszállott módon gyűjtenek, de fiatalkorunk nagyon fontos részévé váltak a könyvek, a filmek, az egész varázslóvilág, hiszen együtt nőttünk fel Harryékkel. Semmi baj nincs azzal, ha valaki nem szereti ezt a világot: lehet nem szeretni Harry Potter-t, lehet nem szeretni a filmeket, lehet nem jó írónőnek tartani Rowlingot, lehet a rendezőket kritizálni a könyvek megfilmesítésének módja miatt, de vitathatatlan, hogy korunk egyik legjelentősebb, legnagyobb hatást kifejtett univerzuma, története került papírra – és filmvászonra. Nem is akármilyen munka árán.
Miután egy nagy levegővel rászántuk magunkat a kimenetelre, még egyszer utoljára, a kijáratnál lévő utolsó boltba jutunk. Egymásra nézve tudtuk, hogy nem távozhatunk innen szuvenírek nélkül – már csak valahogy okosan kellett kiválasztani őket, ha nem akartuk, hogy lelkesedésünk anyagi csődbe vigyen minket; ami lássuk be, könnyen megtörténhetett volna az árakat elnézve.
Miután átverekedtük magunkat a kínaiak, japánok, németek, franciák, helyenként magyarok, valamint persze hazaiak alkotta tömegen, illetve Ákos gazdagabb lett egy Fawkes-t ábrázoló, nagyon igényes fekete pólóval, Timi pedig büszkén felcsatolta új karóráját a 9 és 3/4-ik vágánnyal a számlapon, kéz a kézben kisétáltunk, hogy megigyunk egy kávét és addig se kelljen kilépni ebből a kis “fekete lyukból”, ahol valahogy eltűnt közel 7 óra – nem mintha panaszkodnánk, persze.
Reméljük, hogy élveztétek ezt a kis összefoglalót – nekünk nagyon jó érzés volt újra átélni. Kívánjuk, hogy egyszer Ti is eljuthassatok ide – már amennyiben persze érdekel Benneteket – és Ti is részesei lehessetek ennek a varázslatos utazásnak.
Addig is, csíny letudva!
VándorSzarvas 