Túl vagyunk az első igazi, nagybetűs TAVASZI napon. Ez is úgy indult, mint egy átlagos nap, Ákos reggeliztetni készült, Timi most éppen szabadnapos volt, a nap ki-kibújt a vékony felhőtakaró felett, mígnem a felhőknek már nyoma sem volt. Olyan csodás idő maradt egész délelőtt, hogy a reggeliztetés letelte után egyértelmű volt, nem maradhatunk otthon, míg Ákosnak este újra menni kell. (Nem ritka egyébként, hogy a meleg napsütés öt perc alatt zuhogó esőbe torkollik, majd újra eltűnik minden felhő). Merre is legyen a “séta”? Hol is van olyan hely a közelben, amely autóval megközelíthető, még nem jártunk arra és egy-két óra alatt megjárható? Hát a tó túloldalán!
A Highland Hotel a Loch Linnhe névre hallgató tó egyik partján fekszik, ahogy ezt már korábban említettük is. Annak, aki át kíván jutni a tó egyik partjáról a másikra, három lehetősége van:
1. körbeautózza
2. átkel egy autókat és buszokat is szállító, Corran Ferry névre hallgató komp segítségével
3. átkel egy turistákra tervezett, körülbelül 10 fős lélekvesztővel (ez utóbbi lehetőséget még nem próbáltuk ki, valahogy nem hozott minket lázba a rozsdás kis “ladik” – de tervben van, ha már egyszer itt vagyunk)
Összeszedtük hát gyorsan magunkat és ilyen tájak közepette nekivágtunk a körülbelül 40 perces vezetésnek, amely alatt minden további nélkül át lehet érni a tó túloldalára:
A képek önmagukért beszélnek; nem is gondoltunk volna, hogy a túlpartról ennyire más, innen is ennyire lenyűgöző a kilátás. Ahogy a szűk utakon (mily meglepő, nem is tudnak szélesebbet építeni valószínűleg) haladtunk, megint mintha egy festményben éreztük volna magunkat. Van abban valami varázslatos, ahogy kisebb vízesések zúdulnak szinte egészen a kocsi kerekéig a partoldalon, ahogy az út mentén legelnek a bárányok és a felföldi tehenek és semmi mást nem hallasz, amikor kiszállsz az autóból, csak a csendet és valami varázslatos nyugalmat, ami árad ebből a tájból. A kéknek megszámlálhatatlanul sok árnyalatát láttuk, az egész napot el tudtuk volna itt tölteni.
(Arról is beszéltünk persze, hogy érdekes döntés lehet itt élni – egyetlen boltot sem láttunk az út mentén. Itt nem úgy zajlik, hogy ha megkívánod a palacsintát és nincs tej, akkor leugrasz a boltba, veszel és csinálsz. Itt legfeljebb beülsz az autóba vagy gyalogosan “felugrasz” a kompra, ha már mindenáron az a palacsinta kell és ha minden stimmel, úgy egy óra múlva eheted is. Leginkább egy eldugott kis kincses dobozként lehet jellemezni ezt a részt – bár aki itt él, nekik valószínűleg ez természetes és egy cseppet sem bonyolult).
Bár a leírásból talán úgy érezhető, hogy a tónak ezen oldala kissé elhagyatott, ez korántsem így van, több település is fekszik a part mentén. A már fent említett Corran Ferrynek köszönhetően talán Ardgour városa a “legmozgalmasabb” – a komp ugyanis ezen “várost” (20-30 ház) köti össze a tó túloldalán lévő Nether településsel, ahonnan körülbelül egy 15 perces autóúttal érhető el Fort William városa. Nether oldalán a partszakasz, ahonnan indul a komp, nem különösebben érdekes; Ardgour oldalán viszont van egy gyönyörű kis világítótorony, igazán hangulatossá téve a partszakaszt.
Tekintve, hogy volt még időnk, úgy döntöttünk, a kompos hazatérést választjuk. A komp 20 percenként közlekedik, a vízen töltött nettó “utazási idő” körülbelül 3 perc – nekünk mégis nagyon nagy élmény volt, mégiscsak első skóciai kompozásunk a saját autónkkal (több továbbra is felfoghatatlan tényező is van ebben a mondatban számunkra). A komp ára személyautók számára főtől függetlenül 8.20 font (kicsivel több, mint egy órányi munkabér).
Körülbelül két óra alatt megint egy új szeletét ismertük meg jelenlegi otthonunknak. Nem tudunk elég hálásak lenni, hogy lehetőségünk van ilyen élményeket gyűjteni és megosztani Veletek. Biztos, hogy ide is visszatérünk még – vitathatatlanul az egyik legszebb rapid-kirándulásunk volt.
VándorSzarvas 