Ahogy évértékelő posztunkban már említettük, még adósok vagyunk egy nagy kirándulásunk dokumentálásával: a tavalyi év októberében, ismét egy álmot kipipálva a listáról, autóval átszeltük Európát és hazavezettünk. Tekintsünk tehát vissza, milyen is volt ez a fényévekkel ezelőttinek tűnő kirándulás.
A döntés, hogy hazamegyünk, viszonylag gyorsan született meg, mintegy néhány héttel az út előtt. Korábban is beszéltünk már róla, hogy egyszer majd jó lenne, de sosem lett belőle végleges döntés. Edinburgh-ba költözésünk több kérdéskört is bizonytalanná tett, legyen szó a hazamenetelről, jövő évi (vagyis immár idei) nyaralási tervekről, hiszen mi magunk sem tudtuk, anyagilag hogy fogjunk kijönni, az új munkából hogy tudunk majd szabadságot kérni stb.
Lényeg a lényeg, a csillagok együtt álltak, megvettük a jegyeket a Newcastle-Amszterdam kompra és október 16-án útra keltünk. Newcastle-ig az út mondhatnánk “kispiskóta”, helyenként nagyon szép részekkel, így ettől a résztől nem kellett tartani. A komp ötkor indult, három óra táján értünk a bejárathoz, szerencsére a becsekkolási folyamattal minden gond nélkül ment. Ekkor már kicsit izgultunk, hiszen mindkettőnknek ez volt az első igazi kompútja, mialatt egy nyolcemeletes, hatalmas vasszörnyeteg gyomrában hagytuk az autónkat és a szeles fedélzeten állva vártuk, hogy magunk mögött hagyjuk a partot és a nap felkeltével már egy másik kontinensen ébredjünk. (A kis izgulós gyomorgörcs másik oka az volt, hogy úgy döntöttünk, legyen meglepetés a család számára, hogy érkezünk, így utazásunkról előre az égvilágon senki sem tudott).
Mivel meg sosem utaztunk kompon, így minden újdonság volt. Akinek már volt ilyen éményben része, nézze el nekünk, ha túl részletesek vagyunk. A személyzet és a lebonyolítás felettébb kellemes meglepetés volt, zökkenőmentesen zajlott minden, az útbaigazításoknak köszönhetően gyorsan megtaláltuk a kabinunkat az egyébként (legalábbis Timi számára) útvesztőnek tűnő folyosórengetegben. A következőt kell tudni: a kabinok kicsik. Nagyon. Mi még szerencsések voltunk, ugyanis nem emeletes ágyas, hanem duplaágyas kabint foglaltunk. Amennyiben valaki klausztrofóbiás, nem javasoljuk a kompot, legalábbis nem az egy- vagy kétágyas opciót. Azoknak az egyéneknek sem, akik a reggeli természetes folyamatokat nem szeretik/nem képesek elvégezni, amennyiben valaki más – szobatárs, szomszéd, egész folyosó – hallja. Jótanács más témában kompon való utazáshoz: az autóban általában van egy kis lopásgátló szerkentyű, amely riaszt, amennyiben az autót lezárt állapotban mozgatják és/vagy megkísérlik “elemelni”. Ezt nem árt észben tartani, nehogy az ennek kikapcsolására figyelmeztető hangosbemondó néni szavára nézz össze a pároddal és “A teringettét” felkiáltással sietősen kelljen szedni a lábad, hogy odaérj, mielőbb az utazás teljes időtartamára lezárják a rakteret. Csak úgy mondjuk.
A kihajózást követően, mivel a vacsoránk időpontjáig még néhány óra hátravolt – a több felajánlott időpont közül mi a legkésőbbit választottuk – ezért úgy döntöttünk, körbenézünk és iszunk egy italt a bárban. Helyesbítek, az egyik bárban. Mozi, bolt, élőzene, segítőkész víziutaskísérők – egy percig sem éreztük, hogy kompon lennénk. Kivéve természetesen, amikor kisétáltunk a fedélzetre és megállapítottuk, hogy nem véletlenül nem lettünk tengerészek. (Igen, tisztában vagyunk vele, hogy a több emeletes kompoknak semmi köze a vitorláshajókhoz, de talán értitek a lényeget). Aztán mikor csak csendben álltunk egymás mellett, a szép lassan vaksötétbe merülő távolt kémlelve, tudván, hogy szó szerint a semmi közepén vagyunk, mögöttünk-előttünk ugyanolyan távolságra van a szárazföld és semmi más nem hallgattunk, csak a víz erőteljes zubogását, elgondolkoztunk, hogy Jack Sparrow (Kapitány!) mégsem hiába mondta, hogy “johooo, kalóznak lenni jó” és azért mégiscsak megvan annak a tengerészlétnek a szépsége.
Végre elkövetkezett a vacsora ideje, amely talán az egyik legpozitívabb meglepetés volt, nem teljesen tudtuk, mire számítsunk. A kifizetett összegért annyit ehettünk, amennyit és amit csak szerettünk. Mindenféle régió konyhája képviseltette magát, volt amerikai, olasz, távol-keleti, “zöld” részleg, korlátlan alkoholmentes itallal – és persze jó pénzért jóféle borokkal. Magyarok vagyunk, jól leettük az árát, minden érdekes dolgot megkóstoltunk. Nagyon jó döntésnek bizonyult, hogy végül befizettünk vacsorára és reggelire is, nekünk bejött, megérte. A lebonyolítás az étkezések során is zökkenőmentesnek mondható, a szobakártyánkat kellett prezentálni és az asztalunkhoz vezettek minket, innentől pedig önkiszolgáló. A reggeli is változatos volt, mindenki találhatott kedvére valót. Rendkívül elégedettek voltunk, hogy nem is éreztük, hogy kompon vagyunk – no aztán visszafele úton megtapasztaltuk, milyen is igazából kompon lenni, de erről majd később.
Reggel fél tíz fele érkezett meg Amszterdamba a komp, a kikötést természetesen megnéztük, majd fogtuk a csomagokat (jó ötletnek bizonyult, hogy nem bőröndökkel kellett manővereznünk a szűk folyosók és sürgölődő utastársak között, hanem csak egy-egy hátizsákot vittünk fel a kabinba) és beültünk az autóba, várva, hogy leengedjenek minket és visszakapjuk a wifi és mobilinternet nyújtotta technológiai csodát. Átjutottunk az útlevélellenőrzésen – az előttünk utazó, szondát fújó, majd autókulcsától gyorsan megválni köteles BMW-s kollégával ellentétben – majd nekivágtunk utunknak Ijmujdenből Győrbe, immár az út rossz oldalán. Ákos rendkívül jól vette az “átállási akadályt”, szerencsére nem okozott különösebb gondot. Nem voltak fixen beiktatott pihenők, megálltunk, amikor úgy éreztük, hogy meg kell. Nem volt sürgős hazaérni, de nem terveztünk éjszakázni sehol, nem foglaltunk szállást sem. Este nyolc óra fele érkezett el az első mélypont és mivel megbeszéltük, hogy semmiképp nem kockáztatunk az úton, így a német határ környékén megálltunk egy vacsorával egybekötött hosszabb pihenőre. Aztán ez sem sikerült olyan nagyon hosszúra, nem tudtunk aludni, így még mentünk egy darabon. Hajnali két óra fele érkezett el az újabb mélypont, ekkor éreztük, hogy alvásra lesz szükség. Ekkor már a cseh és szlovák határon jártunk, itt találtunk egy sötét és bezárt mellékhelyiséggel rendelkező parkolót, ahol sikeresen aludtunk pár órát és reggel hat-fél hét között megérkeztünk haza, hogy meglepjük a mit sem sejtő családot. Az otthon töltött közel egy hét jól sikerült, bár kicsit mindig frusztráló, hogy mindenhova el tudjunk jutni, szóval teljesen sosem kikapcsolódás, de hát ez már csak ilyen.
Élményekkel és hungarikumokkal felszerelkezve vágtunk neki a hazaútnak, amely abból a szempontból más volt, hogy hagytunk magunknak egy napot Amszterdam felfedezésére, már amennyit nagyjából fél nap alatt fel lehet belőle fedezni. Reggel hét óra fele indultunk el Magyarországról, a komp csak másnap öt órakor indult Ijmujdenből. A tudat, hogy nem kell sietni, sokat segített, ugyanis a visszaút kicsit keményebb volt, több megkérdőjelezhető vezetési képességű sofőrrel az utakon, kicsit kényelmetlenebb időjárási körülményekkel.
Végül este kilenc óra táján megérkeztünk az Amszterdam külvárosában foglalt szállásunkra, hogy egy gyors fürdés után ágynak esve kipihenjük az utat és másnap a nyakunkba vegyük a várost. Mivel meglehetősen drága lett volna akár egy éjszakát is maradni a belvárosban, ezért döntöttünk a kicsit kijjebbi szálláshely mellett, majd vonattal közelítettük meg a központot és ez jó döntésnek bizonyult. Amszterdam belvárosa gyönyörű (a parkolás különösen nehéz, így áldottuk magunkat, hogy az autó a hotel parkolójában várt minket), az építészet lenyűgöző, telis tele van múzeumokkal és építészeti remekművekkel – kit akarunk átverni, igazi turisták lévén a Piroslámpás Negyeddel kezdtük. Személyes tapasztalattal nem tudunk szolgálni a szolgáltatások minőségét illetően, ilyen tekintetben régimódiak vagyunk – mindenestre tény, hogy valóban minden átlagos turisztikai látványosságtól eltérő élmény. Mi fényes nappal voltunk, nem éjszaka, amikor igazán életre kel, de így is akadt látnivaló.
Azon kívül, hogy a városban (legalábbis aki nincs ehhez szokva, mi pedig nem vagyunk) meg lehet fulladni helyenként a legkülönfélébb helyben legális dohánytermékektől, tényleg helyes kis város, a lapos hidak alatt a csatornákon elúszó hajóknak van valami sajátos bája, minden utcán található egy-egy helyi sajtárus (ahol ennyi sajt van, olyan rossz hely nem lehet). A közlekedés felettébb érdekes, talán sehol nem láttunk még ennyi biciklit egy helyen.
Amszterdam csodás, de megállapítottuk, hogy nem laknánk itt. Mindenesetre nagyon örültünk, hogy ezt is láthattuk, mindenéppen érdemes egyszer megnézni. Lassan elérkezett kompunk indulási ideje, így ideje volt elindulni a körülbelül fél órára található kikötőbe. Becsekkolás, parkolás a komp gyomrában, az immár ablakkal rendelkező kabinunk elfoglalása – majd induláskor a tény konstatálása, hogy jelentős viharos szél fúj (a mi értelmezésünk szerint, a hajóskapitány és a személyzet valószínűleg meg sem érezte). Sokszor nem is realizáljuk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy szilárd talaj van a lábunk alatt, amikor olyan mindennapi tevékenységeket szeretnénk elvégezni, mint ivás vagy éppen pisilés. Vagy éppen a vacsora közben két asztal között manőverezés, kezedben egy adag minihamburgerrel a tányérodon. Néha csak egy pillanatig néztem a poharamban lötykölődő kólát és vártam, hogy mikor burul végre teljesen ki. Volt valami vicces abban, ahogy elnéztük a dülöngélő utastársakat, mintha csak a rumgőzös legénységet látnánk Fekete Gyöngy fedélzetén. Ennyire talán nem is volt szörnyű, ennyire talán nem is hullámzott – emlékeinkben mégis valahogy így él.
A szél egész éjszaka nem hagyott alább (meg is lepődtünk, hogy ennek ellenére aránylag jól aludtunk, bár Timi azért a biztonság kedvéért segítségül hívott egy rosszullét elleni tablettát), sőt, még másnap reggel is tartott.
A hazaúton sem siettünk, megálltunk még a már korábban említett gyönyörű helyeken útközben. Megfagytunk ugyan, de gyönyörű volt.
Élményekkel és emlékekkel tele értünk haza, hogy másnap délig ki se keljünk az ágyból.
Megérte? Teljesen.
Megtennénk még egyszer? Feltételekkel, valószínűleg. Nem egyben levezetve. Több időt és több anyagi keretet hagyva rá, több helyen elidőzve. Mindennek ellenére nagyon jól sikerült és boldogan tettük oda a pipát képzeletbeli listánkra. Így már csak néhányszáz tétel maradt.
Szép napot Mindenkinek!
*Valójában kicsit több, mint 2000 mérföld volt, de nem hagyhattuk ki ezt a címet, de aki esetlegesen nem ismerné, tessék meghallgatni a The Proclaimers: 500 miles című számot! (Fun Fact: Edinburgh-ban vették fel)
VándorSzarvas 