Előszöris, szeretnénk leszögezni, hogy ez a poszt egy évértékelő, ezáltal nagyrészt elmélkedős-honnanjöttünk-merretartunk írás. Kicsit visszanézünk az elmúlt évre, mérlegeljük, hogy mi minden történt – könnyen lehet, hogy az elmélekedés érzelmességgé alakul át, így aki nem igazán van ilyesféle filozofálós-szentimentális hangulatban, annak inkább most azt javasolnánk, hogy ezt a posztot most ugorja át, esetleg térjen vissza később.
Az idei év januárja egy átdolgozott Szilveszterrel kezdődött még Fort Williamben – első Új Évünk, amikor szó szerint egyenruhában, munka közben hagytunk magunk mögött 2017-et. Te jó ég, akkor ez mennyire furcsának tűnt- hiszen azelőtt ezen a napon sosem kellett dolgoznunk, azt csináltunk, amit csak akartunk. Nem mondhatjuk, hogy a munka ellenére rosszul sikerült, ugyanakkor megfogadtuk, hogy ha nem muszáj, nem munkával szeretnénk tölteni az év utolsó óráit. Január első hetében tudtunk hazamenni és találkozni a családdal és barátokkal. Furcsa volt persze a karácsonyt külön tölteni a családtól, de mivel nem sokkal az ünnepek után úgyis láttuk őket, talán ezt nem éltük meg különösebb “törésként”.
Ekkor még élénken élt az emlékezetünkben az “Óév” vége, amikor első alkalommal jártunk Edinburgh-ban, hogy megnézzük a karácsonyi vásárt és magát a várost, amelyről oly sokat hallottunk a helyiektől – mit sem sejtve elindulásunk pillanatában arról, hogy hazaúton már megfogalmazódik bennünk egy új álom, egy új lakás gondolata…
Január és február hihetetlen gyorsan eltelt és az év második hónapja (Ákos születésnapja mellett) hozott egy rég várt, ámde mindkettőnk által elképzelhetetlennek tartott változást: megvettük életünk első autóját. Ez sok embernek talán nem is hangzik nagy dolognak, de aki minket ismer, az tudja jól, hogy nekünk egy hatalmas, jelentőségteljes lépés volt. Ennek köszönhetően az év első hónapjaiban rengeteg olyan helyre jutottunk el, amelyekről álmodani sem mertünk. Ez nem csak azért volt fontos, hogy szép helyeket lássunk, hanem létszükségletté is vált nagyon hamar, hogy kiszakadjunk a szó szerint a nap 24 órájában lakhelyünkként és életterünkként szolgáló hotelszobából és töltekezhessünk pozitív emlékekből, mielőtt az egyenruhát felöltve egy újabb, néha az azelőttivel teljesen megegyező munkanap vette kezdetét.
A tavasz közeledtével egyre inkább megérett bennünk a gondolat, hogy tovább kell lépnünk és ahogy ezt már többször írtuk, fájó szívvel ugyan, de magunk mögött kell hagynunk Fort Williamet és kevésbé fájó szívvel a vendéglátást. Elkezdtünk tehát aktívan munkát és lakást keresni. Voltak nehezebb napok, amikor például semmilyen állás nem jött szembe és csak bámultunk a monitoron a horribilis lakásárakra. Voltak napok, amikor úgy éreztük, most aztán minden sikerülhet és mienk a világ és úgyis megoldjuk valahogy. Rendkívül hullámzó időszak volt mindegyikünk számára. Ahogy haladtak előre a napok és egyre tisztább lett a költözés és munkaváltás iránti vágy, annál jobban akartuk első skót lakhelyünk minden egyes apró részletét látni, minél több helyet bejárni, minél több részletet megragadni és magunkkal vinni az esetleges távozáskor. Soha nem jártunk ennyi helyen ilyen rövid időn belül, mint a februártól júniusig terjedő időszakban: felfedeztük a Felföld rengeteg szegletét, gőzmozdonnyal szeltük át a Glenfinnan Viaductot, jártunk Skye varázslatos szigetén, sétáltunk Inverness elragadó kis városában, meglátogattuk Angliában a Stonehenget és a Harry Potter Studio Tourt – mindegyikkel egy-egy álmot váltva valóra – megmásztuk a Ben Nevist és még sorolhatnánk. Helyenként talán kicsit tovább is nyújtóztunk, mint ameddig a takarónk ért, de éreztük, hogy meg kell tapasztalnunk ezeket a dolgokat, látnunk kell ezeket a helyeket, mert nem tudjuk, mikor járunk majd itt legközelebb – éreznünk kell, hogy élünk. Valahogy úgy érezzük, mindig is Fort Williambe és a Felföldre fogunk tartozni.
Június elején, Timi szerződésével, majd két héttel később Ákos szerződésével vált véglegessé a változás, amelyet addig még nem igazán hittünk el és nem is voltunk biztosak benne, hogy jó ötlet volt meglépni. Így visszanézve felettébb gyorsan zajlottak az események, a lakás, a felmondás, a pakolás – pedig közel egy hónap alatt zajlott le minden. Bármekkora klisé is, igaz az, hogy az idő megszépíti az emlékeket: nem arra emlékszünk, hogy milyen fáradtan estünk fel a szobába egy-egy kimerítő műszak után vagy hogy milyen kilátástalannak tűnt néha a továbblépés. Arra emlékszünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy néhány nehéz hónap után tovább tudtunk lépni, feljebb tudtunk jutni és hogy szereztünk barátokat is, még ha sok ember csak munkakapcsolat is maradt.
Július óta meglehetősen keveset kirándultunk, igaz, pár hónap Edinburgh-ban élés után egy másik álom is valóra vált, autóval átszeltük Európát és hazavezettünk. Királyi többes, Ákos vezetett. Newcastleből Amszterdamig kompon, majd onnan Németországot, Csehországot és Szlovákiát átszelve érkeztünk haza. Rendkívül hosszú út, valószínűleg nem vállalkoznánk rá még egyszer, legalábbis nem ‘együltőben levezetve’- de egyszer meg kellett tennünk, amíg még lehetőségünk van rá. Élménydús egy hét volt – megérdemel egy külön posztot hamarosan. Addigis, íme néhány kép kis ízelítőként:
A kirándulások számával a posztok száma is jelentősen csökkent – kevesebb “izgalmas” dolog történt, kissé talán beelvesztünk a hétköznapi dolgokba. Ezidáig lekötött minket, hogy kialakítsuk és berendezzük az új életünket. Munkakörnyezetünk és személyes életterünk is megváltozott, ez mindig egy hatalmas kihívás. Azt hiszem – mindamellett, hogy követtünk el financiális, szakmai és személyes hibákat is – egész jól csináljuk. De ehhez mindketten kellünk, kellettünk, illetve kellett az, hogy amikor egyikünknek nehezebb időszaka volt, a másik ott álljon mellette és levegyen bizonyos dolgokat a másik válláról. Ehhez kompromisszuk kellettek, sokszor a kellettnél több türelem és megértés a másik iránt. Természetesen nem a mi kapcsolatunk tökéletességét szeretnénk hangsúlyozni, csupán rávilágítani arra, hogy – mint azt tudjuk – problémák mindenhol vannak és ilyen fajsúlyú változások esetén, amelyeken mi is keresztülmentünk, ezek felerősödnek és különösen fontossá válik a két egyén közti dinamika. Ez természetes folyamat – a kérdés csak az, mennyire képesek a felek megbeszélni a felmerülő kérdéseket, kezelni a fellépő változásokat és közösen dolgozni tovább egy elképzelt jövőért, amelynek immár ők ketten a főszereplői. Ez nem azt jelenti, hogy a korábbi filmeket törölni kell az adattárolókról, sőt, meg is kell tartani és bármikor újra lehet nézni, de immár egy olyan film forgatására kell koncentrálni, amelynek nem csak a főszereplői, de a rendezői is mi vagyunk.
Konklúzió: életünk legeseménydúsabb és talán leggyorsabb évén vagyunk túl. Kezdjük magunkat néha kicsit felnőttnek érezni, még ha néha könnyebb is lenne nem annak lenni. Hálásak lehetünk, hogy így alakultak a dolgaink és azt hiszem, nem változtatnánk semmin, hiszen minden kellett ahhoz, hogy most ide jussunk. Mit mondhatnánk? Kíváncsian várjuk a következő évet, csipetnyi kérdő bizonytalansággal helyenként, de abban a hitben és tudatban, hogy nem lehet probléma, hiszen itt vagyunk egymásnak.
Kívánjuk, hogy Nektek is minden álmotok váljon valóra és legyen bátorságotok álmaitok nyomába eredni.
Kívánjuk, hogy rengeteg örömteli pillanatban legyen részetek 2019-ben és a jó dolgokra emlékezzetek, azokat vigyétek tovább magatokkal, ami épít és többé tesz Benneteket.
Boldog új évet kívánunk Mindenkinek!
VándorSzarvas 