Azt mondják, ha jó Úton jársz, az Út magától épül előtted. Hát akkor mi valószínűleg nagyon jó úton járhatunk, ugyanis olyan dolog történt a közelmúltban, amit álmainkban sem hittünk volna: Ákosnak felajánlották, hogy céges ügyben Atlantában töltsön egy hetet – mi több, Timit is magával viheti. Mit lehet egy ilyen ajánlatra mondani? Timinek kapóra jött a nyári szünet az iskolában, így eldőlt, hogy az idei nyaralás egy félig-nyaralás lesz (elvégre Ákosnak munka) és megvettük a jegyeket életünk eddigi leghosszabb útjára, az eddigi legtávolabbi célponttal.
Szombat reggel skót idő szerint 10.45-kor szállt fel az American Airlines gépe, egy-egy izgatott és hitetlenkedő Ákossal és Timivel. 7 órás repülés Philadelphiáig, majd onnan további két óra Atlantába. Sosem repültünk még ennyit és nem tudtunk mit várjunk az “Új Világba” érkezéstől, vám, vízum, sok eddig számunkra még ismeretlen dolog.
Az első hét órás út valóban hosszúnak bizonyult. Körülbelül másfél óra után kaptunk ebédet (csirke vagy tészta, kis salátával és desszerttel), kicsivel később pedig jégkrémmel is kínáltak minket. Tény, hogy az ülések valamivel nagyobbak, mint például egy Ryanair járaton – nem annyival nagyobb és kényelmesebb viszont, hogy öt óra egyhelyben ülés után se akarjuk még felállni es jól kinyújtózni végre. Leszállás előtt egy órával még kaptunk egy “könnyű snacket” is, brokkolis-sajtos vagy csirkés péksütit. Nemsokkal később pedig landoltunk Philadelphia hatalmas (gondoltuk mi), nyüzsgő repterén.
Aránylag gyorsan megtaláltuk az utunkat, átmentünk a vámon, újra becsekkoltuk a csomagokat és átmentünk a biztonsági ellenőrzésen. A vámellenőrzésnél készítettek rólunk fényképet, levették az ujjlenyomatunkat, kérdeztek néhány alapvető kérdést (miért jöttünk, meddig maradunk, hol szállunk meg stb), de a vártnál gyorsabban végeztünk.
A B terminálról indultunk, így nem volt szükség buszt fogni (az F terminálra például azzal kellett volna menni). Leültünk inni egy kávét (Costa / bármi más híján Starbucksba), feltöltöttük a telefonjainkat, hallgattuk, ahogy a bemondó sorban jelenti be az induló gépeket, majd megkerestük a kapunkat es 17.01kor fel is szálltunk. Van valami szürreális abban, ahogy azt hallgattuk, hogy éll a Chicagoba, Orladóba vagy Indianapolisba induló gép utasait szólították.
A gépen kaptunk ropogtatnivalót és italt az útra – jeleztük a légiutas kísérőnek, hogy nem szeretnénk bele jeget, ugyanis észrevettük, hogy a poharakat háromnegyedig jéggel töltik meg, mielőtt egy csepp üdítő is belekerülne. A fiatalember ránk nézett és “na Ti se idevalósiak vagytok” fejjel megkérdezte hogy “és, honna jövünk?”. Megtudtuk ugyanis, hogy az amerikaik szinte kivétel nélkül jéggel isznak mindent – amennyiben valaki nem így kéri, az bizonyára kanadai, angol vagy egyéb európai népség. Ez a két óra azért lényegesen gyorsabban eltelt, mint a nap utazással töltött többi része. Atlanta repterén landolva átértékeltük a “Philadelphia reptere hatalmas” kijelentésünket – korrigáltuk “Philadelphia reptere semmi Atlantához képest”-re. Innen egyenes metro/vonat vezetett Buckhead régióba, ahol a szállásunk volt (a helyi vonat-közlekedési rendszer neve MARTA.)
Igen, hosszú út, de amikor felfogja az agyad, hogy mi is történik, hogy ami fölött repülsz az hol is van, hogy milyen élmények fele tartasz, hogy ez itt AMERIKA, hogy ez a lehetőség megadatott -na az egy megfogalmazhatatlan érzés. Még akkoris, ha Atlanta nem épp a “klasszikus Amerikát” tükrözi és nem biztos, hogy a legjobb úticél, ha az ember első alkalommal érkezik a kontinensre.
Atlantai hotelünk az Embassy Suites – óriási (számunkra legalábbis), ahogy minden más az országban. Mintha minden épületet keresztbe-hosszába “széthúztak volna” egy hatalmas fogóval.
A becsekkolás a hotelben nem ment teljesen simán, ugyanis bár volt szoba foglalva Ákos számára, nem látszott a neve a hotel rendszerében, csupán a foglaló neve – a hotel szerint Ákos nem használhatta fizetésre a rendszerben megadott kártyát. Ez így 20 ébren töltött óra után nem volt valami jó hír. Végül szerencsénkre néhány telefon után minden megodódott, elfoglalhattuk a szobánkat – hogy aztán nem egész 20 perc után visszamehessünk udvariasan egy másikat kérni, mivel a szállodában zajló felújítás és a kültéri teraszhoz vezető (mondani sem kell, felettébb zajos) folyosó kellős közepere kerültünk. Végül a kezdeti fennakadások után elfoglalhattuk a szobánkat, majd egy gyors fürdés után bedőltünk az ágyba. Annyit talán még tudtunk egymásnak mondani, hogy ‘Jóéjszakát, szeretlek’ – pár perccel később már aludtunk is.
Reméljük mindenki jól van, mi is vigyázunk magunkra és hamarosan érkezünk a további fejleményekkel!
VándorSzarvas 