Amikor Fort Williambe érkeztünk – ennek immár tíz hónapja – rengeteget hallottunk a híres Ben Nevisről. Könyvek, szuvenírek, éttermek, hotelek, amelyek az említett nevet viselik – és persze turisták, akik csak azért érkeztek Skócia ezen részére, hogy meghódítsák a nevezetes Ben Nevist, amely a maga 1345 méterével a szigetország legmagasabb hegyének számít. Az év minden pontján lelkes amatőrök, valamint profi hegymászók, esetenként sziklamászók környékezik meg, hogy elmondhassák magukról, “I climbed Ben Nevis” (azaz Megmásztam a Ben Nevist. Ez a mondat szerepel kitűzőkön, pólókon, sapkákon, poharakon, amelyek szinte minden Fort William-ben található boltban kaphatók). Ha már egyszer itt vagyunk, ideje volt nekünk is “rászánni” magunkat.
Az internet segítségünkre lehet indulás előtt, nem árt kicsit utánaolvasni, mi várható. Kezdőknek, mondhatnánk “átlag embereknek” azt javasolják, hogy egy egész napot szánjanak rá a hegymászásra, körülbelül 4 óra alatt teljesíthető az út a csúcsig, majd nagyjából ugyanennyi lefelé. Elsőre talán furcsán hangzik, hogy lefelé legalább olyan kemény az út, mint felfelé – aki már mászott hegyet, az meg tudja azonban erősíteni, hogy a csúcs után visszatérni legalább akkora, ha nem keményebb munka. Ez a 8 órás intervallum valósnak bizonyult esetünkben, kilenc óra körül indultunk a hegy aljától, ahová délután hat óra körül érkeztünk vissza – nagyjából egy órát töltöttünk fenn a csúcson.
Indulás előtt célszerű ellenőrizni az időjárás-előrejelzést is, erre külön honlap is van, ahol órákra lebontva kaphatunk információkat szélre, hőmérsékletre, látási viszonyokra vonatkozóan. Ez mindenképpen hasznos, ugyanakkor fontos tudni, hogy nagyon gyorsan változnak az időjárási viszonyok fenn a csúcson – akár pár perc alatt teljesen ellenkezőjére fordulhat minden. Áprilistól augusztusig javasolják a táv teljesítését, ugyanis szeptember és március között különösen szeszélyes az idő és sokkal rövidebbek a nappalok, ezáltal veszélyessé téve a mászást.
Tény, hogy a Ben Nevis nem a legkeményebb terep hegymászás szempontjából (nem karabínerekkel biztosított klasszikus hegymászást kell elképzelni, inkább egy “terepsétát”), ugyanakkor bőven rejtegethet veszélyt, ha az ember nem figyel oda. A felfelé vezető úton sziklás, nehezebb terep váltakozik könnyebben járható, kellemesebb, egyértelműen jelzett ösvényekkel, miközben egy út vezet felfelé és lefelé. A csúcs felé közeledve kicsit nehezebben járható az út, mintha kőomlás maradványain kelne át az ember, jobban oda kell figyelni, hova lépünk, nem érdemes új, járatlan utakat felfedezni.
Körülbelül az út felénél, két órás “séta” után tartottunk egy kis pihenőt – ahogy sokan mások is: ennek egyik oka a fáradtság volt természetesen, a másik a látvány: szinte pont félúton található ez a gyönyörű tó, amely mellett egyébként sokan sátraznak is, több nap alatt, kényelmesen teljesítve a távot. Ez a tó mellett vezető szakasz talán a legegyszerűbb, legkönnyebben járható, ez konkrétan egy kavicsos kis ösvény – a többi terep azért ennél keményebb.
Bár kicsit ijesztőnek tűnhet, hogy innen még legalább két óra a csúcsig, a látvány természetesen mindenért kárpótol, ahogy egyre magasabbra jutunk:
Az ember azt gondolná, négy óra meglehetősen lassan telik el hegymászás közben, azonban az idő meglepően gyorsan haladt, néha szóbaelegyedtek egymással az azonos cél felé tartó turisták, mindenkinek van néhány jó szava a másikhoz. Van, aki egyedül érkezik és zenét hallgat, van, aki beszélget a társaival vagy éppen idegenekhez csapódik. Mi többnyire kettesben sétáltunk, néha fel-felzárkózva egy kedves angol házaspárhoz, akik gyakorlott hegymászók voltak. A csúcs már nagyon közel volt, amikor következő látvány tárult elénk:
Bizony, fent még volt hó is. Nagyon furcsa látvány és érzés volt pulóverben átügyeskedni magunkat a kis havas szakaszon és nézni, ahogy mindenki vigyorogva próbálja magát síelést imitálva átsegíteni a túrabotokkal és természetesen megörökíteni mindezt, hiszen mégsem minden nap lát az ember havat július kellős közepén.
Innentől már csak néhány lépés (na jó, inkább még húsz perc) maga az igazi csúcs, ami tulajdonképpen egy “platform”, ha úgy tetszik, egy nagy, apróbb és nagyobb kövekkel és sziklákkal borított terep, ahonnan nincs feljebb, sem tovább. Az emberek boldogan köszöngetnek, ismeretlen emberek gratulálnak egymásnak, fotózzák le a másikat, hogy tanúsítsák a nagy pillanatot. Azonnal le is heveredünk egy gyönyörű kis szakaszon (nem mintha nem lenne mindenfelé gyönyörű) és csak nézzük az embereket. A mellettünk lévő kisfiú, aki testvérével és anyukájával jött fel, körülbelül 12 éves lehet, a tőlünk jobbra ülő házaspár nagyjából hatvan. Vannak itt angolok, norvégok, svédek, németek, mindenféle “népség”. Sokan ujjonganak, szelfiznek, telefonálnak, bejelentkeznek a barátoknak és rokonoknak, hogy igen, megcsináltuk. Tűz a nap, nem is kell a kabát, ami bent van persze azért a táskában a sapka mellett – amire szintén nincs szükség. Van, aki láthatóan fázik, míg a mellettünk lévő – szerintünk filippínó – srác póló nélkül készít szelfit a sziklák szélén. Egy csepp eső nélkül megúsztuk. A sziklák melegek, így miután megettük a szendvicseinket és kiittuk a vizespalackokat, hanyatt fekszünk és csak nézzük a felhőket, amelyek rekordsebességgel fedik be a hegy tetejét velünk együtt, majd pár perc vagy másodperc után továbbszállnak, újra láthatóvá téve a csodás kilátást. Muszáj innen lemenni?
Negyed három körül úgy döntünk, ideje lenne indulni, mert bár valamivel rövidebb idő lejutni, nem szerettünk volna sietni. Tudtuk, hogy a lefelé vezető út is igénybe veszi majd a lábainkat. Azt gondoltuk, már nem sok szembejövő emberrel fogunk találkozni, de tévedtünk – nagyon is sokan jöttek még felfele, barátságos mosollyal érdeklődve, mennyi van még hátra. Találkoztunk egy kiltbe öltözött csoporttal is, akiknél nagyjából 2 méter magas botok voltak – valamiféle tánccsoportnak tűntek. Bár nekünk 8 óra volt, gyakorlott hegymászók 3 óra alatt teljesítik, oda-vissza, így igazából nekik nem késő délután sem indulni. (Konkrétan verseny is van ebből minden évben, a jelenlegi rekord 1 óra 25 perc a férfiaknál, 1 óra 43 perc a nőknél. Oda-vissza. Majdnem megvolt.). A Ben Nevist megmászók jó része egyébként jótékonysági céllal teszi, jópár szervezet túravezetőt is biztosít és csapatok verbuválódnak, hogy nemes cél érdekében teljesítsék a távot.
Lefelé kicsit talán jobban kell figyelni, mert az ember fáradt, a lábai már nem úgy működnek – nem árt, ha van egy vagy két túrabot, hogy segítsen kicsit a fáradt vádliknak, comboknak és térdeknek. Az utolsó fél óra Timinek helyenként már kemény volt, de pihentünk többször és végül fél hat táján megérkeztünk a Ben Nevis Inn-hez, amely az egyetlen étterem és szállás a hegy lábánál. Fent semmilyen étkezési lehetőség nincs (ahogy mosdó sem – amennyiben 200 méter alatt a fákat, vagy felette már csak a magas sziklák által nyújtott fedezéket nem tekintjük annak), így célszerű egész napra elegendő ételt és főleg vizet vinni. Ettünk tehát egy nagyon finom vacsorát, miközben nézegettük a hegy fölött megjelenő siklóernyősöket és beszélgettünk az asztalunkhoz csapódott norvég, valamint kaliforniai “kollégákkal”. Szürreális, hihetetlen, ugyanakkor maradandó, meghatározó és személyiségfejlesztő élmény.
Egyszerű volt? Nem.
Teljesíthető? Igen.
Megérte? Minden egyes perc.
Jótanács. Lábjegyzet. Amennyiben valaha megmászod a Ben Nevist és ezt nyáron teszed, vigyél magaddal KÉTSZER annyi naptejet, mint amennyit amúgy vinnél. Így talán elkerülheted, hogy másnap rákvörös arccal ébredj és tágra nyílt szemeket/döbbent arcokat láss, amint kilépsz/kisántikálsz a lakásod ajtaján, elvégre azért a combod és a vádlid is fáj a “kis” edzéstől, persze korántsem annyira, mint az arcod a napégéstől. No persze nem mintha ez megtörtént volna. Csak mesélték. Mindenestre mindketten úgy véljük, érdemes betartani!
VándorSzarvas 