Az elmúlt fél (r)év

Nos tehát. Valahol július táján tűntünk el az éterből. Ennek egyetlen oka van, mégpedig az, hogy úgy döntöttünk, elhagyjuk Fort William városát, a vendéglátás örömeit-gyötrelmeit és a fővárosba költözünk. Miután ezt eldöntöttük, meglehetősen gyorsan zajlottak az események és ezidáig sajnos nem ültünk le, hogy dokumentáljuk is őket. Lássuk tehát!

Nem volt egyszerű eldönteni, hogy eljövünk Fort Williamből. Mindamellett, hogy természetesen akadtak nehézségek (nézeteltérések a vendégekkel, kollégákkal, hosszú átdolgozott esték, közös szabadnapok hiánya esetenként, eltérő műszakok és legfőképpen a saját lakás hiánya), tagadhatatlan, hogy rengeteget tanultunk, nagyon élveztük magát a várost és nagyon szerencsések voltunk ezzel az első munkahellyel külföldön. Mielőtt eljöttünk, ahogy arról korábban beszámoltunk, amit csak lehetett, felfedeztünk még: megmásztuk a Ben Nevist, sokat kirándultunk, hogy minél többet láthassunk a Felföldből, vagyis ahogy itt nevezik, a Highlandből.

Február-március táján elkezdtünk aktívan lakást és munkát keresni. Nem volt egyszerű, mivel első lépésben el kellett jutni egy interjúig leendő új munkánk esetében, majd konkrétan az odajutást is meg kellett oldani, azaz összehangolt szabadnapok szükségeltettek, hiszen Fort William és Edinburgh távolsága mégiscsak 3 óra. Ekkor már főnökünk is sejtette, majd hamarosan már tudta is távozási szándékunkat – nem örült, de megértette és rugalmasan kezelte, amiért megintcsak nagyon hálásak voltunk.

Időrendi sorrendben a következőképpen alakultak a dolgok: Timi munkászerződése, albérleti szerződés, Ákos munkászerződése. Kicsit ördögi kör, ugyanis addig nem kapsz munkát, amig nincs lakásod – viszont amíg nincs munkád, egy főbérlő sem szívesen adja ki a lakását (érthető módon, hiszen nincs garancia, hogy megkapja a pénzét). Itt lépett be a mi életünkbe a szerencse, végzet, nevezze mindenki aminek szeretné. Timi  – miután sikeresen “átment” a közel másfél hónapig tartó személyes és szakmai háttérellenőrzésen – megkapta a szerződését a Holyrood Palotában, amely a Királynő skót rezidenciája és így az egyik legtöbbet látogatott turistalátványosság a skót fővárosban. Bár Őfelsége egy évben csak egy hetet tartózkodik itt, amikor a Palota természetesen zárva van, akkoris érdekes meglátogatni a helyet, mégse mindennap jár az ember még működő királyi palotában. Maga a pozició “látogatói asszisztensként” forditható le: biztosítani kell, hogy a látogatói útvonalon minden rendben zajlik, információs pont vagyunk a látogatók számára (nem árt képben lenni a történelemmel, ez eltartott egy darabig, vagyis tart még mindig), illetve az 1128-ban épült Holyrood Apátságban vezetünk húsz perces túrákat. Nagyon nagy megtiszteltetés külföldiként itt dolgozni a munkavállalók hatvan százaléka külföldi egyébként – ennek oka, hogy a műszakok nem a legegyszerűbbek, ugyanis 6 napos munkahét van, változó szabadnapokkal, privát rendezvényekkel, hosszú munkaórákkal, a helyiek pedig inkább preferálnak egy kevesebb munkával járó, “kényelmesebb” munkát. Mindent összevetve, egy nagyon jó tapasztalat, nyelvgyakorlás és sokféle más személyes készség fejlesztése szempontjából is.

Ákos munkaszerződése egy kicsit még váratott magára, de megérte: egy amerikai piacra gyártó egészségügyi szoftverfejlesztő cég választotta IT alkalmazottjául. A cég központja Edinburgh, de Atlantában és Pittsburghben is van irodájuk. Ákos feladata a belső számítástechnikai rendszer karbantartása, a levelezőrendszerektől a meeting termek informatikai felügyeletéig, az otthonról dolgozók számítógépes hálózatának karbantartásától, az új munkavállalók informatikai rendszerének biztosításán keresztül a menedzserek informatikai rendszereinek beszerzéséig. Tehát sokrétű és felelősségteljes. Szerencsére nagyon jó helyre került, egy jó csapattal, egy olyan amerikai főnökkel, aki látja az akarást, az igyekezetet, a szorgalmat, a tehetséget és az ambíciót. Lehet ennél többet kérni?

És mindemellett, van hova hazamennünk. Több helyen nézegettünk lakást, mikor elkezdtük tervezni az elköltözést, ugyanakkor ügynökségeknél főbérlői referencia – és akkor még konkrét munkaszerződés hiányában- nem igazán volt esélyünk. Elkezdtünk tehát direkt módon, főbérlőktől nézegetni lakásokat. Itt – ahogy más országban is persze – nagyon észen kell lenni. Sok csaló van, vagy nem is feltétlen csaló, de sok rendkívül megtévesztő hirdetés. Az első lakás, amit megnéztünk, nem lett volna rossz, de a lépcsőház nem volt valami megnyerő, rendkívül pici volt a konyha, nem volt szerelem – ugyanakkor talán kivettük volna, mivel szükségünk volt egy helyre. De nem tudtuk, a főbérlő néni ugyanis azonnal szerette volna kiadni a lakást, egy-két héten belül. Ezt mi nem tudtunk volna teljesíteni, ugyanis ekkor még nem jelentettük be hivatalosan a felmondásunkat, még túl sok lezáratlan ügy volt. A néni nagyon kedves volt, és bár itt még mindig nem volt két fix munka a kezünkben, a néni felajánlotta, hogy megmutatja nekünk a másik lakását, ami körülbelül három-négy hét múlva válik elérhetővé és még nincs meghirdetve. Ez a kis lakás már szerelem volt: nappali, hálószoba, kis konyha és étkező, hátsó kertre néző, második emeleti kis lakás egy szép, csendes környéken. Szerencse, végzet: főbérlőnk úgy döntött, hogy nem hirdeti meg a lakást, a mienk lehet július közepétől. Így történt az, hogy július 15-én, hátrahagyva kicsit több, mint 10 hónapot, szó szerint az utolsó szabad négyzetcentiméterig megpakoltunk az autónkat és kis ismeretlentől való félelemmel fűszerezett örömmel elindultunk új életünk felé.

Nagyon szeretjük a környéket, ahol vagyunk, 5 percre a lakástól felfedeztük ezt a kis parkot:

Immár több, mint négy hónap telt el az új helyünkön. Nagyon sokat számít, hogy a saját lakásunkba jöhetünk haza. Hogy azt és akkor főzhetünk, amikor szeretnénk (Ákos paprikás krumplija zseniális, Timi által sütött sláger pedig a lasagna és a palacsinta). Hogy van határ a szakmai és a magánéletünk között. Hogy nem a fürdőszobában, a mosogatóban kell mosogatni. Hogy a saját kanapénkon kávézhatunk, hogy van életterünk. Szokták mondani, “révbe értünk”. Nem vagyok biztos benne, hogy lehet valaha igazán révbe érni, hiszen folyamatosan fejlődünk, mindig van valami, még ha csak apróság is, ami miatt sosem érzi magát igazán a helyén az ember. De az tény, hogy most jobban a helyünkön érezzük magunkat. Mondhatni, “révebbe” értünk.

Azóta belerázódtunk a munkába, felfedeztük a várost, sőt, még Ákos bakancslistájáról is kipipáltuk a “saját autóval hazavezetni Európán keresztül” tételt. Ezekről szólnak majd következő bejegyzéseink, amelyekkel ígérjük, ezúttal nem várunk fél évet!