Mi mással is ünnepelhetnénk megfelelő módon a február végét és Ákos születésnapját, mint egy kirándulással északra! Sajnos nem volt lehetőségünk annyira északra menni, mint amennyire eredetileg szerettünk volna, de így is lényegesen messzebb jutottunk, mint azt valaha gondoltuk volna: Orkney szigetére.
Orkney egy 5000 éves történelemmel rendelkező skót szigetcsoport, Edinburgh-tól körülbelül 7 órányi autóútra, amely leginkább csodás és érintetlen természeti világáról híres. Lakossága (a kisebb szigeteket is beleértve) 22 ezer fő és inkább a skandináv népekhez hasonlónak tartják őket/magukat, mintsem skótoknak. A sziget kizárólag komppal és repülőgéppel közelíthető meg, semmilyen szárazföldi lehetőség nincs (Skye szigetére például komppal vagy hídon is lehet jutni, Orkney-val ellentétben, ahová vagy repülsz, vagy hajózol). Úgy döntöttünk, itt az ideje, hogy ezt a szigetet is kipipáljuk a bakancslistáról és újabb élményekkel gazdagodjunk.
Pénteken rögtön munka után indultunk és elvezettünk félútig, Inverness-ig. Ezt a várost már jól ismerjük, egy csendes B&B-t választottunk éjszakára, hogy aztán reggel tovább induljunk igazi úticélunk felé. Így Ákosnak sem volt túl megterhelő a vezetés, hiszen már nem 7, “csupán” 4 órát kellett vezetni. Az időjárással szerencsénk volt az út során, bár a hírek még mindig tele voltak az épp csak elvonult viharok kárjelentéseivel és másnapra szóló citromsárga riasztással. A változékonyság szemléltetésére a következő képek a legalkalmasabbak, amelyek egymáshoz képest tíz percen belül készültek:
Az inverness-i szállás egy éjszakára teljesen rendben volt, egy kedves idős házaspár családi házának második emeletén lévő szobában aludtunk és reggelit is kaptunk. A szoba nem teljesen a mi stílusunk volt, de egy éjszakára, mint írtuk, tökéletesen megfelelt.
Szembesülnünk kellett azonban egy kisebb kihívással: a szálláshely parkolója egy meglehetősen keskeny szakaszon volt csak megközelíthető, amely – bár Ákos rendkívül jó vezető- azért még neki is trükkös volt.
Szombaton 9 óra fele indultunk tovább, a cél John O’Groats volt. (A kompunk a tervek szerint a John O’Groats közvetlen közelében lévő Gills Bay-ből indult St. Margaret’s Hope-ra).
John O’Groats a szigetország hivatalosan is “legvégső” pontja, ahonnan nincs tovább, legalábbis szárazföldön. Ahogy egyre közelebb haladtunk a sziget végéhez, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy konkrétan a “világ végéhez” közeledünk: egyre kevesebb ház, fogyatkozó emberek, kávézók, éttermek, üzletek teljes hiánya és egyre gyönyörűbb tájak. John O’Groats-ban megálltunk és lelkesen kerestünk a sziget végét jelző póznát, amely nagyon híres és a következőképpen néz ki:
Ez a kép nem általunk készült viszont, ugyanis mi a póznának csupán hűlt helyét találtuk:
Még nem teljesen egyértelmű, hogy miért nem volt ott – évekkel korábbi cikkeket találtunk, amelyek szerint a tél folyamán megtisztítják a táblát a turisták által ráragasztott matricák tömkelegétől, hogy aztán az igazi csúcsszezonban fogadhassa majd a látogatókat. A póznát tehát nem láttuk ugyan, cserébe viszont nem esett az eső abban a kis időben, amíg megpróbáltuk felfedezni a csodás John O’Groats-i partszakaszt. A városból a nyári időszakban gyalogosokat szállító komp is indul Orkney szigetére.
A felfedezésben csupán egyetlen dolog akadályozott meg minket: az orkánerejű szél, amely miatt az előző két napban szinte az összes a szigetre induló kompot törölték. Ugyan, egy kis szél, mi baj lehet? – gondoltuk naívan és lelkesen szálltunk ki az autóból, hogy aztán megállapítsuk, ilyen időjárási körülményekkel még nem igazán volt dolgunk.
A jéghideg széltől néhány perc alatt teljesen átfagyott az arcunk és sokszor levegőt is alig kaptunk. Aki kívülről látott volna minket és nem tudott volna az időjárásról, teljesen jogosan gondolhatta volna, hogy két tántorgó, matt részeg figurát lát.
Minket természetesen ez sem akadályozott meg abban, hogy amit lehet, azt megnézzük és lelkesen küzdöttünk az elemekkel.
Ekkor már valahol mélyen éreztük, hogy valószínűleg nem fogunk átjutni az esti komppal Orkney-ra és ez talán jobb is. Így is lett – délután négy óra fele felkerült a honlapra a hivatalos információ, miszerint az esti Orkney-ra induló és onnan érkező kompot törölték. Felhívtuk a hajózási társaságot és átfoglaltuk a jegyet a másnap reggel 9.30-kor induló kompra, bízva benne, hogy azzal átjutunk a szigetre. (A riasztás csak szombat estig szólt, az előrejelzés szerint a vasárnap már sokkal szebb időt ígért). Már csak egy feladat maradt: szállást találni magunknak éjszakára. Szerencsére John O’Groats fel van készülve a turistákra és mivel február vége nem kifejezetten számít csúcsszezonnak, könnyedén találtunk egy szabad szobát egy tengerpart menti hotelben.
Mivel még volt időnk, ezért autóztuk egyet és elnéztünk Thurso városába, ahonnan szintén indul komp Orkney szigetére, egy másik hajózási társaság jóvoltából (akik egyébként szintén törölték a járataikat). Thurso-ban szintén nem sokminden található – úton arrafelé viszont csodás partszakaszra bukkantunk, ahol a szél által felkorbácsolt hullámok habja egészen elképesztő látvány volt.
Az időjárás gyorsan kivette belőlünk az energiát és másnap reggel 9-re már a kompkikötőben kellett lennünk, így hamar elaludtunk az eseménydús nap után, remélve, hogy vasárnap a vihar elvonultával egy nyugalmas napnak nézünk elébe. Igen is és nem is – erről majd a következő részben!
Szép hetet mindenkinek!
VándorSzarvas 